Egyedülálló nő vagyok, szellemi munkát végzek és otthonról dolgozom. Minden ideális lenne az életemben, csakhogy nemrég a szomszédban kitört a pokol.

Egy nyolcvan körüli néni él a mellettem lévő lakásban, aki egy angyal. Mindenkivel kedves, segítőkész, szívesen beszélget egy-két mondatot a szomszédokkal a lépcsőházban, de sosem tolakodó. De nemrég ideköltözött hozzá a fia. Nem tudom, hol volt eddig, de körülbelül egy éve itt él a néninél, és szinte minden nap őrjöng.

Eleinte csak beszélt és beszélt

Az őrjöngése úgy zajlik, hogy először csak beszél, beszél, mintha valami fontos esemény történt volna vele, amit minden részletében nagyon pontosan el akarna mondani. Eleinte, amikor először hallottam, azt hittem, csak látogatóban van, és elmondja élete egy nagy eseményét, fordulatát, hangosabban, mint szokás, de ez még nem zavart. Azt nem lehetett pontosan hallani, mit mond, csak azt, hogy megállíthatatlanul és lelkesen beszél. Aztán egy idő után elkezdődött az őrület.

Istent káromolja üvöltve

Ebből a lelkesnek hitt beszédből egyszer csak ocsmány káromkodás kerekedett ki, nem fogom megismételni, hogy mit mond, de olyasmit, ami az emberek többsége számára bántó. Egész konkrétan Istennel kapcsolatos, egy rettenetes, cirkalmas mondatba foglalva. Ez a mondat aztán sosem szűnik meg, több órán át képes ismételgetni egyre nagyobb indulattal, dühvel, keserűséggel. Iszonyú hallgatni. Templomharang is van a közelünkben, tény, hogy elég gyakran és hangosan kolompol, de számomra ez is szent, őt mégis kiborítja. Az egy-két perces harangzúgást az ő húsz perces és rettenetes káromkodása követi.

Halálos feszültségben

A legiszonyúbb fordulat az volt, amikor egy nap már nem csak káromkodott és üvöltözött, hanem valamit püfölni kezdett, tiszta erőből és megállíthatatlanul. Megfagyott bennem a vér. El sem tudtam képzelni, mik ezek az őrületes puffanások, és főleg, hogy nem az édesanyja kapja-e ezeket az ütéseket. Az a néni túl van már egy agyvérzésen és két szívműtéten, lehet vagy negyven kiló, ha csak hallgatnia kell ezt az őrjöngést, az is életveszélyes számára, pláne, ha ő kapja ezeket az ütéseket. Éjjel kettő volt, amikor először hallottam ezt, és nem tudtam, mit csináljak, hogy mentsem meg a nénit, hívjam-e a rendőrséget, aztán hirtelen meghallottam a néni nyugtató, könyörgő hangját, hogy kisfiam, ne csináld ezt, felébred az egész ház. Ettől kicsit megnyugodtam, mert ezek szerint nem őt ütötte. Ugyanakkor tudtam, hogy ilyen indulatokat, őrjöngést végig nézni már önmagában is halálos feszültséget kelthet.

Tehetetlennek érzem magam

Aludni sem tudtam, és nem csak a hangzavartól és az őrjöngéstől, hanem hogy mit kellene tennem, és mit tehetnék azért, hogy ez a pokol véget érjen. Hívjam ki a mentőt? Vagy a rendőrséget? Hogy segítsek a nénin, ha mégis ő néhány ütés áldozata? Ami megbénított a cselekvésben, az a félelem. Arra gondoltam, ha ki is hívom a rendőrséget, sok minden nem fog hosszú távra megváltozni, én viszont retteghetek onnantól minden nap, nem kap-e el ez a férfi a sötét lépcsőházban, vagy nem töri-e rám az ajtót. Ugyanakkor úgy éreztem, a nénin segítenem kell, nem tehetek úgy, mintha süket és vak volnék, miközben itt kínozzák mellettem.

„A fiam jó gyerek”

Szerencsére másnap reggel összeakadtam a nénivel a lépcsőházban. Ő szólított meg, elnézést kért a hangzavarért, és elmondta, hogy a fia idegbeteg, pszichiátrián is kezelik, de elfogyott a gyógyszere, és szabadságon van az orvosa. Kérdezte, nincs-e valami nyugtatóm, amit oda tudnék adni. Megkönnyebbültem. Megkérdeztem a nénit, biztos-e, hogy nem őt püfölik éjszakánként, és azt mondta, hogy nem, dehogy, csak az ajtófélfát. Azt mondta, a fia jó gyerek, sose bántana senkit. Mégis megláttam a néni homlokán egy kék foltot, amire rá is kérdeztem, hogy szerezte. Azt mondta, csak megbotlott a szőnyegben, és nekifejelt a fürdőszoba ajtónak. Arra gondoltam, ha igazat is mond, az is a fia miatt van, mert ilyen idegfeszültségben ki ne botladozna és szédelegne.

Volt egy doboz nyugtatóm, az is lehet, hogy rég lejárt, de odaadtam. És szerencsére csend lett. A néni pár nap múlva jött megköszönni, hogy segítettem, és azt mondta, én vagyok a megmentő angyalka, és homlokon csókolt. Arról is beszámolt, hogy ha a fia orvosa visszatér a szabadságról, megbeszéli vele, hogy utalja kórházba, mert már nem hatásosak az eddigi gyógyszerei.

Játszma lenne?

Megsajnáltam a fiát is, hiszen nem kegyetlenségből csinálja ezt, hanem mert beteg. Megnyugodtam, hogy a néni jól van, hogy a fiának hatásos, amit adtam, és hogy nemsokára megoldódik az egész helyzet. Csakhogy nem így lett.

Pár nap múlva, amikor a fiúnak már a kórházban lett volna a helye, elkezdődött minden elölről. Az is szerepelt már az előadásában, hogy felmegy a legfelső emeletre és leveti magát. Ilyenkor a nénit is hallani lehetett, sírva könyörgött, hogy ne tegye. Nem tudom, mi ez, nem vagyok orvos. A néni szerint a kórház sem jött össze, mert nincs hely a fia számára. De az az érzésem, hogy a fiú nem őrjöngene, ha nem lenne itt az anyja, aki szenved ettől. Mintha egy szörnyű játszma lenne a háttérben, anya és fia iszonyú játéka. Mintha a nénit akarná zsarolni, kínozni, a néni pedig tűri, mert így vele marad a fia.

Az összes üvöltözése arról szól, hogy a néni fogja már fel, hogy ő nem tehet semmiről, mert idegbeteg. Olyat is hallottam, hogy sajnálom, hogy te szívbeteg vagy, de én meg idegbeteg. És puff, puff, kezdődik a püfölés, amibe az egész ház beleborzong. Nem is értem, a többi lakó, hogy viseli ezt, de nagyon valószínű, hogy a néni iránti szeretetből, tiszteletből nem hívja senki a rendőrséget.

Én viszont lassan megőrülök. Éjszakánként ébren forgolódom, és hallgatom az iszonyú hangokat. Közbelépni nem merek.

Mit lehet ilyenkor csinálni? Ha el is vinné a mentő vagy a rendőrség ezt a férfit, nemsokára visszakerülne, és pontosan tudná, hogy én jelentettem fel. Nem akarok rettegésben élni, de ebben az őrületben sem.

Van valakinek ilyen irányú tapasztalata, ötlete?

/ Forrás: Blikk Rúzs:- Bea történetét lejegyezte: Kóbor Kata /